Bence elbúcsúzik az óvodától, és iskolába megy

 - Utolsó napunk, Kormos István nyomán -

Hol

volt,

hol nem,

messze, messze,

volt egy boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

Bence nevű

kicsi medve,

nem is medve,

csak egy apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

 Az az apró

kölyökmackó

mielőtt még óvodás lett,

az volt ám csak

nagy csavargó!

Hanem ott az óvodában

megnevelték igen szépen,

s nem érheti semmi szégyen

semerre őt a világban.

Bármit tanultattak véle,

tudja majd őpiszesége,

bárhol is jár,

sétál,

kószál

vénséges és vén korában.

 De soká lesz

még az apró,

piszén pisze kölyökmackó

boglyos bozontú vén mackó!

Sok mézet fog

addig enni,

mert a kacsalábon forgó,

ékességes óvodából

nem nagy medvének iratják,

hanem előbb iskolába,

oda kell Bencének menni.

 Az is eljött

nagy sokára,

ha nem hamar,

valahára,

mikor utoljára lépett

az az apró,

piszén pisze kölyökmackó

ama kacsalábon forgó,

ékességes óvodába.

Eljött a nap

valahára,

állt a nagy teremben Bence,

és mellette annyi társa

…

sok gyerek,

sok cseprő-apró,

s ott állt köztük búslakodva,

ott a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó.

…

Utoljára

a hatévesek csoportja

az óvoda minden termét

körbejárta.

Megnézték a játékokat,

a labdákat

meg a sok építőkockát,

karikákat;

a villamos,

a pici busz,

a kisvasút,

az alagút

és a tábla

és a sípok

és a gyöngyök,

búgócsigák,

csöpp barikák

még játszásra kínálódtak

utoljára.

 Akik iskolába mentek,

meghatódtak,

és a tovább maradóknak

ígyen szóltak:

– Holnap mi már nem jövünk

az óvodába.

Jövőre meg ti is jöttök

iskolába.

Akik tovább ott maradtak,

meghatódtak,

és az elmenő társakhoz

ígyen szóltak:

– Holnap ti már nem jöttök

az óvodába.

Jövőre meg mi is megyünk

iskolába.

Ahányan ott búcsúzkodók

együtt voltak,

óvó néni köpenyébe

csimpaszkodtak,

s neki köszönő szavakat

ígyen mondtak:

– Most e vidám falak közül

kiröppenünk,

de a sok itteni emlék

eljön velünk!

 Hej, óvoda,

óvoda!

Ég veled, te kacsalábon

forgó, ékes palota!

Elhagyjuk sok

fényes termed,

többet nem sétálunk benned,

isten veled, óvoda!

Holnap mi már

nemcsak játszunk,

fogócskázunk,

bújócskázunk:

hív a komoly kötelesség,

hív minket az iskola.

Héjjha,

hujjuj,

micsoda!

Utoljára az az apró,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze kölyökmackó

brummog búcsúzóul hármat,

csak úgy zeng az óvoda:

– Brumma, brumma,

brumma, hó!

Itt maradni

vóna jó!

De már ott áll

nagypapája,

csöpp unokáját

kézen kapja,

és vezeti szótlanul,

míg Vackornak könnye csordul,

és pisze orrára hull.

 

Még a sarkon visszanéz

az a síró,

az a rívó,

az a boglyos,

lompos,

loncsos

és bozontos,

piszén pisze csöpp vitéz.

Sír még egy sort,

hüppöget.

– Isten veled, ifjúságom! –

sóhajtja, és elmorzsolja

szemében a könnyeket.

 És már másnap akkor

iskolás lett Bence-Vackor.